A KINDERGARTEN ALATT
NYUGAT ÉS KELET
7. FELVONÁS
28. RÉSZ
Felkelés
A téli táj ragyogott. A hó csillogott a gyenge napfényben. A tiszta idő ellenére a hőfok jócskák fagypont alatt volt. A fák ágait jeges zúzmarák díszítették. A ligetben a fák alatt apró állatok lábnyomai jelölték az útjukat. A karszt patakjai viszont nem fagytak be a gyors folyásuk miatt. Egyenesen a távoli falu irányába haladt.
A város készült a Napünnepre. Fenyőágak és izzók díszítették a házak. A főtérre havat hordtak, amiben a fiatalok játszottak. A nevelőik beszélgettek, még mások munkába vagy a piacra igyekeztek. A vásárcsarnokban feltűntek a téli áruk, amiket mindenki szeretne megtekinteni vagy megvásárolni. A téren egy kórus próbált a napünnepi fesztiválra, amit egy hét múlva rendeznek meg. Kellemes hangulat terjedt a városban.
- Foszfor a tanítványom volt. Inkvizítornak akart tanulni és hamar kiderült róla, hogy megfelelő erre a pozícióra. Lelkiismeret nélkül hajtotta végre az utasításaimat és sosem kérdezett. A fegyvere egy íj és a hozzátartozó robbanó nyílvesszői. Hihetetlen pontossága engem is megszégyenített. Amikor elegem lett a Háború öldökléseiből és meg akartam szökni a nyomomba eredt. Az egyik nyílvesszője eltalált, de túl messze jártam, hogy felrobbantsa azt. Ekkor találkoztam Mézzel. De… van pár probléma Foszforral. Az első, hogy nem ostoba, nagyon okos és a célpont előtt jár mindig egy lépéssel. Meglátja, ha hazudik valaki. De van gyengéje is. Nem jó közelharcban a párás helyeket kerüli. –mesélte Pirit a vezetőségnek, akik pedig mellette foglaltak helyet a kanapén. Sztala az asztalánál jegyezte fel a vándor szavait majd felpillantott.
- Mennyi esélyünk van ellene? –kérdezte komolyan a vezető.
- Elég nagy. Közülünk én vagyok az egyetlen távolsági harcos. Azu és Réz vegyes, ha használják a Vihar Virág képességet, még te, Gyöngy és Méz mind kézi fegyverekkel vagytok felszerelve. –válaszolt Pirit. A Cseppkő hallgatott. A felállt a helyéről majd az ablakhoz sétált. Idilli kép tárult elé, ahogy a lakók arra sétálnak akár a tanítókhoz vagy munkába indultak. Gondtalanul beszélgetve merültek el a mindennapokban. Sztala vett egy nagy levegőt.
- Méz, a Csillagok mit mondanak? Nyerni fogunk? –kérdezte aggodalommal a vezető. Meglepetten pillantott az erdei a rokonára.
- Nem beszélnek ilyenekről. Vannak olyan dolgok, amikbe nincs beleszólásunk. De… ha nagy veszélybe kerülünk, akkor hátha Izlandi Pát anyánk hazatér és segít. –felelt bizakodva Méz egy halvány mosollyal. Azu az erdeire pillantott. Összeráncolta a homlokát és szólni akart, amit viszont Méz csak a tekintetével elcsitított.
- Ha Izlandi hazatérne, szó nélkül adnám át a koronát számára. –mondta egy sóhajtással Sztala majd a többiekhez fordult és folytatta – Bízok abban, amit Pirit mesélt, hogy van esélyünk nyerni ellene. Elkezdek egy haditervet megírni Foszforhoz. Rátok tudok többnyire számítani. A katonaságot nem tervezem még bevonni. De, mindenek előtt! Méz, tudok egy földalatti járatot, aminek a víznyelője az otthonod közelében van. Onnan már fagyási sérülés nélkül hazajutsz.
- Hála a Csillagoknak! Minden percben közelebb kerülök ahhoz, hogy veletek keljen laknom! –felelte morcosan Méz majd pattant fel a helyéről.
- Elkísérem, a megbeszélésünket pedig lezárom. –felelte Sztala majd Gyöngyhöz fordult – Elkísérsz minket Gyöngyvirág?
- Most maradok takarítani. Enyhén olyan a lakás, mint egy szemétdomb. –közölte a fiatal egy ironikus mosollyal. Pillantott Sztala a szobára, amiben tényleg mindenhol az ő papírja hevertek. Kicsit kínosan pillantott Gyöngyre majd inkább a morcos erdeivel az oldalán elhagyta a házat. Azu unottan sóhajtott.
- Minden ellenségnél ezt a kálváriát végig kell járni? –kérdezte nyűgösen miközben ülésből fekvésbe csúszott le a kanapén és pillantott Rézre és a mellette helyet foglaló Piritre – Rátok is vonatkozik! Ezt eljátszottuk akkor is mikor ti voltatok a „fenyegetés”!
- Azurit, vegyél egy mély levegőt. Egyébként jobb félni, mint megijedni. –szólt oda Gyöngy. A kék holdi a húgára pillantott, aki nevetett rajta.
- Inkább, készüljünk a szolgálatra. –felelte Réz majd megérintette az ékkövét, amire egy fényben az egyenruhája jelent meg rajta. Azu felpattant a helyéről és követte a húga mozdulatát. Piritre pillantott majd megköszörülte a torkát.
- Később… beszélni akarok veled. Itt maradsz addig vagy a lakásodban keresselek? –kérdezte a kék holdi egy kisség elpirulva. Pirit megvonta a vállát majd felvette azt a jellegzetes vigyort.
- Hát, még meglátom Biribiri. –mondta kuncogva a vándor amire Azu fintorra húzta az arcát. Jobbnak érezte, ha követi Rezet a munkába. Gyöngy és Pirit maradt otthon. Nagyon csendes lett a viszonylag nagy ház. A fiatal ékkő elkezdte összepakolni a párja papírjait. Próbálta gondosan ABC sorrendbe rendezni. A vándor szemei sok idő után ismét végigfuthattak az irodának használt nappalin. Régi fotók lógtak a falakon. Az egyiken megakadt a tekintete. Felkelt a helyéről, hogy jobban lássa. Gyöngy volt rajta ahogy Sztala, még színes hajjal átkarolja. Ebben az ölelésben viszont nem volt már, mint barátság.
- Mikor volt a nagylány haja festett? Vagy most festi? –kérdezte Pirit meglepetten. Gyöngy kicsit értetlenül pillantott rá majd a fotóra.
- Oh, hogy miért vörös Sztala? A kísérletek illetve a kényszerről már hallottál. Ez volt a mellékhatása annak, hogy Tit és Mit nem voltak stabil fúzióban. Sokkal másabb volt akkoriban. –mesélte a fiatal mosolyogva a régi emléken. A vándor a kezébe vette a képet majd Gyöngyre pillantott.
- Itt az is változik, akit a legállandóbbnak gondolunk. –kuncogott Pirit.
- Ezt én sem tudtam volna szebben megfogalmazni. –mosolygott a fiatal majd folytatta – Szerintem várd meg Azut a szobájuknak. Szerintem elég fontos dologról akar veled beszélni.
- Hm, kicsit fura, de nem hiszem, hogy komoly dolog. De addig ledőlök a szobájukban. –nyújtózott Pirit majd elindult a két Topáz helységéhez. Az ajtóra több figyelmeztető szöveg és egy áramütést jelző tábla lett ragasztva. A vándor elmosolyodott Azu nem túl szép kézírásán majd benyitott. Valami édes parfüm illat terjengett a pasztellkék szobában. A falakon könyvespolcok sorakoztak. Az ágy pedig megvetve várta őket. Az olajlámpa üvegét kék holdformákkal díszítette a testvérpár. Az íróasztaluk felett pedig a Holdról, illetve a barátaikról készült fotók lógtak. Pirit elmosolyodott a két lány szobáján. Olyan volt, mint egy tízes éveiben járó lány helysége. Nem akart a hazaérkezésükig unatkozni a vándor. A polcra vetette a tekintetét ahol a könyvek címeit nézte, hátha talál valami számára is érdekeset. Többnyire regények, amiket az emberektől szerezhettek. De megakadt a szeme valamin. A Vihar Hold motívuma köszönt vissza az egyik könyv gerincéről. Az iromány, ami kézről-kézre járt a Holdi Topázok között. Benne az összes mítosszal, veszélyes ékkővel és felfedezéssel vagy a saját életük történetével találkozhat szembe. A vándor levette a polcról. Magával szembe fordította ahol jobban látszott az tripla Hold motívuma arannyal rajzolva. Kíváncsi volt, talál-e magáról valamit, de valami más jobban megragadta a tekintetét. Egy vörös buborékba zárt ékkő. Visszatette a könyvet a helyére majd megragadta a palackba zárt szellemet. Leült vele az ágy szélére és csendesen nézegette a benne lebegő, látszóval élettelen ásványt. A formája Méz ékköveire emlékeztet, a vörös buborék miatt nem volt biztos a színében. Egy rossz mozdulatra viszont az áttetsző börtön kipukkant, az ékkő pedig puhán landolt a szőnyegen. Kissé ijedten nyúlt azonnal utána Pirit, hogy gyorsan buborékba zárja, de elkésett. Az ásvány világospiros színben kezdett izzani. A vándor felkelt az ágyról és hátrébb lépett. Nem tudhatta milyen szörnyűséggel kell szembe néznie, amit így őriztek a Topázok. Az alak körül megjelent a ruházata, ami olyan volt, mint egy épp szirmait bontó rózsa. Mangán ékkövét szabadította ki a vándor akarata ellenére. A rózsaszín ékkő a regenerálódást követve a földre hullott. Kontya kissé megviselve díszelgett, akár egy hervadó virág. Erőtlenül próbálta magát térdelő állásba felküzdeni majd vett egy mély levegőt. Pirit meglepetten nézett a látszólag ártalmatlan ékkőre, aki még kissé kábultan nézett körbe, majd megakadt a szeme az aranyszínűn.
- Mi történt? –kérdezte Mangán erőtlenül.
- Azt hiszem, véletlenül kiszabadítottalak. Mi a neved, és miért lettél bezárva? –kérdezte faggatózva a vándor. A kezét az ékkövéhez emelte arra az esetre, ha bármi hirtelen mozdulatot tenne a rózsaszín. Pillantott a gyengélkedő ékkő az aranyszínűre majd összeráncolta a szemöldökét. Egy résnyire kinyitotta az ajtót Pirit.
- Gyööööngy, valamit azt hiszem nagyon elrontottam. Gyere gyorsan. –szólt ki a résen.
- Mit törtél el? –kérdezte a fiatal miközben belépett a szobába majd megakadt a szeme a kiszabadult ékkövön – Te szentséges Csillagok! –kiáltott fel ijedtében.
- Ne olyan hangosan. –fogta a fejét a rózsaszín majd Piritre pillantott – A nevem Mangán Kalcit Fazetta 3E6A Metszett 55R. Azért lettem bezárva, mert neki a párját akartam visszavinni az Otthonba. –bökött Gyöngy felé.
- Szóval a szokásos. Itt vagyok lassan két éve, de ezek szerint te régebben kerültél bele a buborékba? –érdeklődte az aranyszínű.
- Két év? –nézett nagy szemekkel Mangán és nézett mind a kettőjükre.
- Igen, miért meglepő? –kérdezte Gyöngy megszeppenve. Még mindig alig hitt a szemének, hogy az egykori ellenségük most szinte teljesen legyengülve, újra előtte van. De mit fog ehhez a párja szólni?
- Jaj ne… -szólt ijedten a rózsaszín. Nehézkesen felállt majd az ékköve hirtelen ismét izzani kezdett, ami a fizikai alakját is elnyelte. Gyöngy és Pirit csak teljesen ledöbbenve álltak. A fiatal sejtette mi is történik pontosan. A rózsaszín ékkő körül támadt erős izzás hamar abbamaradt. Ruházata és a hajviselete teljesen megváltozott és szükségesnek érezte a légzést. Egy halványpink ruhát kapott alatta fehér csipke alsószoknyával, ami oldalt egy felvágott részen kilátszott. Kontya egy magasra kötött copffá vált ami a rózsaszín és a pasztell barack színei között díszelgett. Ijedten és tanácstalanul nézett végig magán.
- Az ékköved vízzel egyesült. –jegyezte meg halkan Gyöngy.
- Rájöttem! –förmedt rá Mangán miközben idegesen vizslatta az új ruháját.
- Szóval így lesz Cseppkő a Kalcitból? –kérdezte Pirit meglepetten. Sosem gondolta, hogy fog ilyet látni. Közelebb lépett a pink ékkőhöz, aki most már inkább a barack virága színét vette fel. Gyöngy állította meg és óvatosan biccentett a fejével. A zavarodott Kalcit tanácstalanul nézett végig magán majd pillantott a kettőre. Tekintete hirtelen megváltozott. Széles vigyor húzódott végig az arcán.
- Talán most ügyesebb leszek, ha már így alakult. –nevetett Mangán majd megindult Gyöngy felé, aki azonnal megidézte a dárdáját. Az Otthoni megállt és próbálta megidézni az indáit… sikertelenül. Pár néma másodperc után kissé ijedten pillantott körbe.
- Ezt is el kellett vennetek? –förmedt rájuk Mangán.
- Még mit vettünk el? –kérdezett vissza Gyöngy. Próbálta megőrizni a hidegvérét.
- Az igazi formám, a képességeim és a méltóságom! –válaszolt könnyezve a világos ékkő.
- Méltóság? –nézett kérdően a fiatal. Az ajtó zár mögötte kattant majd lassan kinyílt. Valaki hazaért. Mangán ijedten nézett az szoba kijárata felé. Mind a két fúzió ért vissza. Meglepetten pillantott Sztala a résnyire nyitott ajtón kipillantó Gyöngyre. Tekintetéről látszott, hogy baj van. Összeráncolta a homlokát majd odalépett. Belépett majd egy kicsit visszahőkölt a kiszabadult ékkőtől. A két társára pillantott, de Pirit emelte is a kezét.
- Véletlen volt, de engem vádolhatsz. –felelte őszintén. Örült neki hogy valaki beismerte, de attól függetlenül az egyik ellenségük szabadlábon van.
- Mangán te… -kérdezett volna Sztala te az Otthoni közbe is vágott.
- Igen, olyan lettem, mint ti! Így nem mehetek haza! Ráadásul lefegyvereztetek, nincsenek képességeim! Ismét elvettetek mindent tőlem! –mordult rá. Méz csendesen benézett mellettük majd sóhajtott. Óvatosan belépett a szobába és rokona mellé állt.
- Pink? Fehér? Mi az a minden? –kérdezett rá az erdei nyugodtan. Pillantott nagy szemekkel rá Mangán. Az arcán könnycseppek kezdtek végiggurulni. Leguggolt hozzá Méz és megfogta az erdei kezét. A többiek összenéztek. A vezető szólni akart, de az erdei lepisszegte, majd visszafordult az Otthonihoz.
- Emlékeztek rám? –érdeklődött Méz miközben mélyen Mangán szemeibe nézett. Ő csak bólintott.
- Ismered? –suttogta Sztala meglepetten.
- Keletiek voltak mind a ketten. Az én Fehérem a lakótársuk volt és ismertek engem is. –felelte halkan az erdei. Felkelt a földről és vezette maga után. Mintha valamilyen hipnózisba esett volna a barackszínű.
- Ezt hamarabb is megejthetted volna. –mondta neki a Cseppkő kissé cinikusan.
- Vártam erre a pillanatra, hogy bekövetkezzen. A Rózsakertben karóba húzott volna. –fújta neki Méz majd folytatta – Jöhettek ti is.
Elindult az erdei a nappaliba kézen fogva a kába Mangánnal. Leültette a kanapéra majd helyet foglalt előtte. A csapat követte és kíváncsian figyelték őket. Az erdei megidézett egy üvegcsét majd ismét megfogta a kezét.
- Mesélj, mire emlékszel. Miért haragszol annyira ránk, Földiekre. –szólt halkan Méz majd kinyitotta a fiolát és Mangán orra alá dugta.
- Minden akkor kezdődött, mikor az Otthon támadásba lendült. Ott volt Menta illetve ti is és megkértünk titeket, hogy meneküljetek. Megígértétek, hogy visszajöttök értünk erősítéssel. Vártunk és feltartottunk pát Kvarcot. De két Kalcit ellenül csak ideiglenes megoldás és nem jött senki segíteni. Elkaptak és elraboltak minket. Megkínoztak és megfélemlítettek majd kitalálták, hogy összetörnek és egybe olvasszák az ékköveink. Még mindig vártuk a segítséget. Meghaltunk mind a ketten majd újra éledtünk ebben a testben. Beleőrülünk, de nem emlékeztem miért utállak titeket. Azt éreztem, hogy meg kell ölnöm mindenkit, aki a Liliom virága. –mesélte teljes transzban a barackszínű. A szemei vöröse ismét pinkké változott.
- Nagyon sajnáljuk, de Menta eltűnt menekülés közben. Kérlek, ne haragudj ránk. –mondta nyugodtan Méz majd megölelte Mangánt. Az Otthoni felébredt a kábulatból, akarata ellenére potyogni kezdtek a könnyei. Meglepetten nézett az erdeire, majd fel a többiekre.
- De mi legyen vele? Évekkel ezelőtt még meg akart ölni minket. –kérdezte halkan Gyöngy a párjától. Sztala csak csípőre tette a kezét majd Mézre pillantott mosolyogva.
- Amint haza tudok jutni, elviszem magammal. Olyan helyre van szüksége, ahol ki tudja üríteni a fejét. Adok neki tavasszal munkát, amivel ismét megtalálhatja magát. –szólt halkan Méz.
Elérkezett az este. A házaspár már elvonult a hosszú és meglepő nap után szundítani. Méz még ébredt Mangánnal és próbálta felidézni az egykori emlékeit. Az erdeinek még várnia kell a hazamenetellel, az összes járat ahol elhagyhatta volna a barlangot, befagyott. Egy gyenge fényű olajlámpa társaságában halkan mesélt az új cseppkőnek a múltbéli eseményekről. Úgy tűnik a mély beszélgetés hatott az Otthonira.
Azu épp végzett a járőrözéssel. A téren tartott hazafelé, még egyenruhába. Réznek még a központban bőven akadt dolga, így inkább nem várta meg. Álmosan pillantott végig a mára bezárt üzletek kirakatain. Nem is sejtette mi történt odahaza. Befordult az egyik sarkon, ami a várost kettéválasztó patak hídjához vezetett, de megtorpant. A hídon Pirit állt és figyelte a tova siető vizet. Kicsit gyanús volt, de a lakása innen csak egy saroknyira van. Pillangókat érzett a hasában, de megszólította őt a holdi.
- Hé! Mit keresel itt ilyen későn? –hívta fel magára a figyelmet Azu. A vándor meglepetten pillantott a kékségre majd elmosolyodott.
- Nem vártam rád tovább nálatok, mivel valami beszélgetést említettél. Aztán, megálltam kicsit gyönyörködni a patakban, te meg erre jöttél. De, mi is lenne az, amiről beszélnél? –felelte Pirit nyugodtan, a jellegzetes vigyorával. Azu elpirult és összeszorult a torka.
- Én… sze…. szerintem baromi idétlen ez a kalap! Szerezz egy másikat vagy felgyújtom! Na, pá! –hadarta el a kékség majd elrohant.
Folytatjuk.....!