A KINDERGARTEN ALATT
NYUGAT ÉS KELET
7. FELVONÁS
2. RÉSZ
Régi emlékek
- Normálisak vagytok? Ez az ékkő több életet oltott ki, mint a város lakossága! Ő az az inkvizítor akiről szó volt. Dolgoztam vele és ne tudjátok meg mire is képes! –felelte ijedt hangon Réz. A többiek egy pár perc néma csendben néztek a vörös ékkőre majd elnevették magukat.
- Hallod magadat ilyenkor? –kérdezte nevetve a fúzió.
- Fejbe lőtt téged utána meg a testvérpárral is végezni akart! Nem érzed úgy, hogy ez egy kicsit…furcsa? –kérdezte már kissé idegesen Réz.
- Nem érzed úgy hogy lehet önvédelemből tette. Nem tudtatta, hogy mi fog történni azután, hogy szétestem. Azt hiszem, ez volt a legtermészetesebb. Szerintem nekem is el lett volna a reakcióm. –kételkedett Sztala. Réz csóválta mérgesen a fejét.
- De hát én dolgoztam vele. Láttam, hogy mire képes! –morogta a vörös.
- Réz… nem lehet, hogy ez egy másik Pirit? Kevertél már össze engem Mézzel. –felelte Mit hangján a fúzió. A fiatal sóhajtott majd összekulcsolta a karját.
- Szerintem sem ellenséges. Ő csak egy szimpla vándor, rendkívül idegesítő természettel. –húzta a száját Azu.
- Legyen, de nem mondhatjátok, hogy nem szóltam. –mondta figyelmeztetve az ékköveket Réz. Sarkon fordult és visszament a szobába maga mögött becsapva az ajtót. Gyöngy vett egy mély levegőt majd a többiekre pillantott.
- Nem lenne butaság, ha eltennénk magunkat holnapra. –szólt Gyöngy.
- Igazad van. Holnap kirándulhatnánk egyet a környéken. Megmutatnánk Piritnek mekkora a tartomány. –mosolygott Krizo.
- Ennyi erővel egy térképet is adhatnánk neki, hogy hol vadásszon le minket! –kiáltott ki a szobából Réz.
- Hugi! Komolyan! –felelte vissza Azurit, de nem jött válasz.
- Nos,akkor kellemeset a hasznossal! Holnap túrázunk egyet a felszínen és meglátogatjuk az egyik rokonomat. Ő hátha ismeri az Oolit nyelvet. –szólt Sztala.
A Hold egyre magasabbra került az égen. Az erdő fáit gyenge, hideg szél járta át. Lassan itt az ősz. A liget alja elkezdett a falevelektől színessé válni, amik néhol megrezzentek. Vagy egy állat, vagy egy túrázó bakancsa csörgette meg a könnyed avart. A léptek tovább sétáltak a kora őszi rengetegben. Valami megzörgette a fák ágait amire a lépések felgyorsultak. Mintha félnének valamitől…
Az ékkövek nyugovóra tértek. Gyöngy csendben várta párját, hogy visszatérjen az esti járőrözésből. Oldalára feküdt, magához ölelve az egyik párnáját. Hamarosan nyílt az ajtó és belépett rajta a fúzió. Leült az ágyra majd megérintette az ékköveit. Díszes öltözete egy egyszerű, két részes hálóruhává változott, haja pedig összefogva pihent. Kinyújtózott majd lefeküdt párja mellé magához ölelve őt. Adott a feje búbjára egy puszit majd letette a fejét és próbált belemerülni az álmaiba.
- Mit gondolsz arról amit Réz mondott? –kérdezte halkan Gyöngy.
- Azt hittem alszol. –kuncogott Sztala majd folytatta – Nem tudom igazából. Amikor harcoltam ellene nem éreztem mást csak azt a végtelen haragot. Akkor, nem azt történt, hogy nem akartam eltalálni, hanem nem is tudtam. Olyan volt, mintha számított volna minden lépésemre. Meglepő volt az ügyessége. De… mivel vándor emiatt biztosan sokat harcolt és találkozhatott mással, akinek hasonló volt a technikája, mint az enyém. –sorolta neki a fúzió.
- Igazad lehet. Én kicsit gyanakvó vagyok, de azt hiszem, igazad van. –szólt Gyöngy majd párja felé fordult.
- Aludjunk, hosszú lesz a holnap. –szólt nyugodt és kissé álmos hangon a cseppkő.
Az éjszakai erdőben a léptek egyre csak siettek. Valami kergette őt. A lombok közül egy csengettyű hangja szólalt meg és követte őt. Ekkor egy tompa puffanással megszűntek a lépéshangok. Még valami zörgött az avarban, de az is hirtelen elhallgatott.
Hajnalodott a karszt felett. A reggeli napfényben megcsillantak a harmatcseppek a fűszálakon. Az ég vörössé majd lassan kékké változott a tájon. Felhők úsztak tova a kelet felőli szélben.
Valaki sűrűn kopogtatott a kis csapat ajtaján. Azurit az álmosságtól imbolyogva kibotorkált a szobából és ajtót nyitott. Pirit állt ott, láthatólag teljesen ébren.
- Tegnap elfelejtettem megkérdezni, de mikor indulunk? –kérdezte az aranyszínű vidáman. Azu pár másodpercig hallgatott.
- Te miért nem alszol? –érdeklődte kissé mogorván a kék.
- MÉG nem aludtam! –vigyorgott Pirit majd folytatta –Nos?
Azu nem válaszolt csak intett neki, hogy fáradjon beljebb. Az aranyszínű besétált és helyet foglalt a nappaliban. Pár perccel később besétált hozzá Sztala. Láthatóan morcosan és még kissé álmosan megállt előtte. Haja néhol kissé kócosan hullott arcára. Még mindig hálóruhában volt.
- Elég érdekes ruhát választottál te is és Biribiri is a túrához. –kuncogott Pirit.
- Először: Hajnali fél 5 van. Másodszor: Biribiri? –érdeklődte Sztala. Összekulcsolta maga előtt a karját.
- Tudom, és? Ja igen, Azuritra gondoltam! –felelte a vándor.
- …De miért ”Biribiri”? –kérdezte kissé unottan a fúzió.
- Mert ráz. –válaszolta mosolyogva Pirit. Sztala úgy érezte, nem feszegeti inkább tovább. Megérintette az ékköveit és öltözete ismét a díszes ruházatává változott. Sóhajtott egyet majd az aranyszínűre pillantott.
- Felköltöm a többieket.
A kis csapat kissé álmosan elindult a Kindergarten felé. Az öreg falak feléjük magasodtak figyelték őket. Mély csend volt. Csak a lábak dobogtak a kopár sziklákon. A szél keresztülbúgott a halott szurdokon.
- Otthon, édes otthon. –szólt ironikusan Sztala.
- Hát, elég kihalt. –felelte Pirit. A többiek felé kapták a tekintetüket és kissé ijedten pillantottak rá.
- Pedig régen maga volt az élet… -válaszolta az orra alatt a fúzió.
Megérkeztek a lábpadhoz. Mindannyian ráálltak és hamarosan eltűntek a fényében.
- Pontosan hova is megyünk? –kérdezte Gyöngy.
- A Rózsakertbe. –válaszolta Sztala. A fúzió szavára hirtelen mindannyian összerezzentek. Kivéve Krizo és Pirit.
- Mi baja lett mindenkinek? –érdeklődte a szürkés ékkő.
- Azt majd megtudod. Nem akarom lelőni a meglepetést. –felelte Azu.
A Rózsakert lábpadja fényleni kezdett és a sugárban kirajzolódott a csapat körvonala. Megérkeztek. A fúzió körbepillantott és az alsó ékkövéből megidézett egy noteszt. Kinyitotta azt majd elkezdte lapozgatni. Ezalatt Réz próbált feltűnés nélkül folyamatosan Pirit közelében maradni.
- Nem gondoltam volna, hogy az a nyomulós fajta vagy. –nevetett az aranyszínű. Réz elpirult majd elfordult és Azuhoz lépett. Rokona pár megvető pillantással közölte nemtetszését.
Körülöttük az ősz ellenére még mindig teljes pompában virágoztak a rózsák.
- Milyen könyvet tartasz? –kérdezte Gyöngy a párjától.
- Ez az egyik napló, amit Kék Kalcittól örököltem. Megtaláltam benne a Rózsakert alatti barlangrendszer vázlatát. Igazából nem szeretném tudni, mi okból csinálta meg… de azt hiszem, van egy sejtésem. –válaszolta kissé szomorúan a fúzió. Pár pillanatig vizsgálta a térképet majd elindult egy kissé benőtt ösvényen.
- Erre! –szólt a cseppkő majd elindult a csapáson. A csapata követte őt az ösvényen. A nagyra nőtt tövisek szinte elfedték előlük a Nap fényét. Egy csobogás hangjára lettek figyelmesek, ami egyre erősödött. A lábuk előtt megszűnt a talaj és egy hasonlóan mély üreg terült el, mint az Azúrmalachitok otthona felett.
- Innentől lefelé! –fordult hátra a fúzió. Felkapta az ölébe Gyöngyöt és elvetette magát. Szikláról sziklára ugrálva hamarosan leértek a cseppkődíszes város szélére. A fúzió letette a párját és körbe pillantottak. Fentről hirtelen egy ijedt hang megszólalt.
- Éééén itt biztos, hogy le nem megyek! –kiáltott le Pirit. A szikla szélére térdelve pillantott le a többiekre. Sztala vett egy mély levegőt és egy unott sóhajtással együtt fújta ki. Felemelte a kezét és Pirit mögött megremegett a talaj. Egy cseppkő törte át a földet belökve a vándort a hasadékba. Pirit zuhanni kezdett. Az egyik párkányra a kezére érkezett, amiről elrugaszkodott. A következő sziklára már lábbal landolt ahonnan a többiekhez ugrott. A többiek döbbenten nézték, majd Sztala elkezdett tapsolni.
- Ilyen csodálatos tornászmutatványt még senkitől nem láttam. –mondta kuncogva Krizo. Az Aranyszínű nem is foglalkozott a szürkés ékkő szavaival, hanem egyenesen Sztalához fordult.
- És ha rosszul érkezem? –kérdezte felháborodva Pirit.
- De nem érkeztél úgy, szóval a felháborodásod tárgytalan. Induljunk tovább. –mosolygott a fúzió majd előre ment. Az ékkövek követték Nátot, egyedül Pirit maradt hátra.
- Várjatok egy kicsit! –szólt utánuk a vándor. A többiek megálltak és kérdően néztek rá. Ekkor Pirit felugrott és elkapta a kalapját.
- Na most már mehetünk. –felelte az aranyszínű sietett a csapat után. Az utcán sétálva néhány Görbecseppkővel találkoztak, akik kerülték őket.
- Most, a város melyik részén vagyunk? –kérdezte Pirit.
- Nos, ez már nem az én fennhatóságom alá tartozik. Ez a város sokkal kisebb, és nem enyém. –felelte Nát. Az utcákon kanyarogva hamarosan kiértek a központi térre.
- De ez a város annyira hasonlít a miénkre. Bár a Cseppkövek, kissé… másképp néznek ki. –szólalt fel Krizo. Ekkor egy Heliktit riadót fújva elkiáltotta magát.
- FÖLDI ÉKKŐ! –a lakosok mozgolódni kezdtek és felfegyverezve megindultak a látogatók felé.
- Már megint el kell ezt játszani. –kérdezte fennhangon Sztala miközben Gyöngy elé állt, védve őt. A Görbecseppkövek megtorpantak.
- Azt hiszem ezt már megbeszéltük! –szólt egy kissé ideges hang a tömeg mögül. A lakosok ekkor szétszéledtek és egyedül egy fúzió maradt. Két pár karját összefonta maga előtt a látogatók felé sétált. Két görbe ékkövén megcsillant a halvány fény. Fekete szemeit pedig nem vette le róluk.
- Nahát, kik látogattak meg! –felelte Heliknát ironikusan.
- Szia, a segítségedre lenne szükségünk. –szólt neki Sztala majd közelebb lépett hozzá.
- Tudod, hogy csak akkor segítek ha megfizeted. –mondta Heli mosolyogva.
- Oké, ezt az opciót elfelejtettem… -sóhajtotta Nát. Rokona észrevette a bámészkodó Piritet, aki épp egy Heliktittel próbált beszélgetni. De ő elpirulva folyamatosan csak a földet nézte zavarában. Ekkor észrevette Pirit a két Cseppkőoszlopot beszélgetni és odament hozzájuk.
- Úgy látom, a vendégszeretet családi vonás nálatok. –szólalt meg a vándor. Heli elmosolyodott majd elnevette magát.
- Ő mennyit ér neked? –kérdezte kuncogva a Görbecseppkő.
- 2 krumpli. –vágta rá azonnal Sztala.
- Egynél többet nem adok. –felelte Heli.
- Másfél? –kérdezte Nát.
- Egy. –zárta rövidre az üzletet a Görbe. Pirit összehúzta a szemöldökét és csípőre tette a kezét.
- Te most tényleg eladsz engem? Csak két krumplit érek neked? Mellesleg… nem is vagyok a tiéd! –förmedt rá Pirit.
- Ennél drágábban úgysem tudnánk eladni. –kuncogott Azu. Ekkor Pirit az oldalán négy kezet érzett, ami lassan felemelte őt. Heli magával szembe fordította a vándort.
- Olyan aranyos, de a két krumpli sok érte. –mondta a Görbe majd magához ölelte az aranyszínűt. Pirit próbálta magát eltolni Helitől de túl erős volt a szorítása.
- Nem vagyok kisállat sem pedig eladó! –morogta a vándor.
- Kár. De egyezzünk meg. Segítek, ha addig még itt vagytok, nálam lehet a szépfiú. Cserébe, most az egyszer ingyen segítek nektek, Hugi. –mosolygott Heli.
- Megegyeztünk! –mondta Sztala és kezet rázott rokonával. Pirit kikerekedett szemmel hallgatta végig az üzletet.
- Gyertek akkor utánam. –felelte Heli majd elindult karjai közt a vándorral. Az utcákon kanyarogva elértek egy borostyánnal benőtt otthont. A Görbecseppkő benyitott és beinvitálta a látogatóit. Lakása egyszerű volt tele cserepes növényekkel. A polcokon sorakoztak a könyvek.
- Családi vonás? –kuncogott Gyöngy.
- Nem csak a te puccos Nátod szeretheti a szépet, Drága. –mosolygott rá Heli és a vállára tette a kezét. Sztala megvető pillantásokat vetett rá de rokona nem foglalkozott vele.
- Szóval, ismered az Oolitok írását? –kérdezte kissé komoran a fúzió.
- A miknek az írását? –válaszolt azonnal a Görbecseppkő.
- Felejtsd el. Csak… szükségem lett volna rá. –sóhajtotta Sztala.
- Nem maradtok még egy kicsit? Ajánlatot szeretnék tenni a szépfiúnak. –vigyorgott Heli.
- Felőlem. –kuncogott a cseppkő. A rokona Pirittel együtt a szobájába sétált. Itt is mindent virágok díszítettek. Heli letette a vándort és összekulcsolt karokkal megállt előtte.
- Te vagy mindünk közül a legrosszabb. Akárhányszor a szemeidbe nézek, csak a fájdalmat látom. Mégis mindig mosolyogsz és viccelődsz. –suttogta Heli.
- Az mondjuk rosszul esett, hogy ilyen olcsón beszámítottatok. –válaszolta Pirit félvállról.
- Előlem nem tudod eltitkolni azt a fájdalmat ami a szemeidből szinte sugárzik. Kérlek mondd el mi történt… -szólt komoly hangon a Görbe. Pirit felpillantott majd lesütötte a szemeit.
- Maradjunk annyiban, hogy sok olyan dolgot tettem, amire nem vagyok büszke. Emellett túl sok barátot láttam összetörni. –mondta a vándor komoran.
- Olyan dolgokat én is tettem, amire nem vagyok büszke. –felelte Heli.
- De nem inkvizítorként, Sárga Gyémánt szolgálatában… -morogta Pirit az orra alatt.
- Oh… ez… tényleg ”komolyabb” probléma. De múlt időben beszéltél róla. Ezek szerint már nem vagy az? –kérdezte a cseppkő.
- Nem tudtam tovább elviselni így megszöktem. Azóta egyszerű vándorként a világot járom. –mesélte az aranyszínű. A Görbe meglepődött majd halványan elmosolyodott.
- A lényeg, hogy már megváltoztál. Gyere, hagyjuk el a szobát. Ne várassuk meg a többieket. –szólalt meg, meglepően barátságosan Heli. Ismét felkapta Piritet és kisétált a helységből egyenesen az ékkövekhez.
- Felajánlottam neki, hogy maradjon, de ő is nemet mondott. –mesélte Heli majd Gyöngyre pillantott. A fiatal összerezzent a Görbecseppkő pillantásától. Réz forgatta a szemét majd vett egy mély levegőt.
- Nem ölelgetnéd, ha tudnád, hogy ki van a karjaid között. –szólt morogván a vörös.
- Mert ki ez? –kérdezte kíváncsian Heli.
- Az Otthonvilág egyik legveszélyesebb inkvizítora. –felelte Réz.
- Tisztában vagyok vele. És? –mondta Heli büszkén. A Görbecseppkő mondatára a látogatói egyszerre idézték meg a fegyvereiket. A vándor kimászott a cseppkő karjai közül.
- Ennyit az édes mosolyotokról, Szépségeim. –szólt keserűen mosolyogva Pirit. Ekkor Sztala hirtelen megindult felé, kezében kalapácsával. A vándor megérintette az ékkövét és megidézte a két pisztolyát.
Folytatjuk...
Lektorálta és segített: Bornit egyik fele