A KINDERGARTEN ALATT
ÉG ÉS FÖLD
6. FELVONÁS
3. RÉSZ
Hóvihar Ékkő
A karszt teljes területét gyönyörűen egybefüggő fehér lepel takarta. A természet alszik alatta. Néhol száraz növények álltak ki belőle, aminek a magjai valahol a hó alatt várták a kikelet első napsugarait. Az ég tiszta volt, a Nap fénye pedig szikrázott az apró pihék tetején. A bükkerdő fái gyönyörű fehér ruhában aludtak. Az ágak között cinegék és verebek ugráltak, a cserjék közt pedig szinte kirikítva piroslott a csipkebogyó. A hóban állatok különféle lábnyomai jelezték az útjukat. Pár kilométerrel arrébb, pedig az emberek nyomai is észrevehetőek voltak a tanösvényen. De a szél elkezdett feltámadni, és dél felől újabb hófelhők érkeztek ezen a decemberi napon.
A Földiek között szokás volt télen, hogy a város karbantartói nagy mennyiségű havat szállítanak le a központi térre. Mivel a hideg tönkreteheti az ékkövüket, így tudják megoldani, hogy ők is élvezhessék a tél örömeit. A fiatalok hógolyóztak vagy egymást lökték a hideg csapadékba, még az idősebbek a város téli dekorálásával foglalkoztak.
- Gyere velem! Most hozták meg a havat, és ezt eddig egy évben sem hagytuk ki! –kérlelte Gyöngy a párját. Sztala felnézett a könyve felől. Épp az íróasztalánál ült és Oolit írásából másolt ki fejezeteket.
- Rengeteg a dolgom, vidd magaddal Azut és Krizot. –sóhajtotta Nát miközben a tolla végét rágta.
- Azu már azóta el is temette a hóba Krizot, többször. Az a könyv pedig megvár. Neked is jót tenne már egy kicsi kikapcsolódás. –sürgette a fiatal. Megfogta a karját és próbálta gyengén kihúzni a székéből. Sztala kicsit megunta és morcosan Gyöngyre pillantott.
- De meg kell találnom, hogy hol írja le a Keletiek tartózkodási helyét. Illetve, van-e valami Méz tetteiről. Rosszul érzem magam amiatt, hogy elveszettük Méz barátságát. –felelte keserűen.
- Egészen biztos vagy benne, hogy az barátság volt? Nem csak eleve hátba akart szúrni? –kérdezte kicsit aggódva Gyöngy. Sztala nem szólt semmit. Nem akart gondolkodni inkább azon, amit fiatal párja kérdezett. Eléggé szíven találta a kérdés. Beletett egy könyvjelzőt az írásba majd bezárta azt.
- Sajnálom, nem akartam ezt felhozni. Hetek óta megállás nélkül dolgozol, és egyre rosszabbul nézel ki. Este nem vagy mellettem mikor fekszem aludni, reggel pedig már úgy kelek, hogy a dolgozószobában vagy, esetleg terepen. –mondta szomorúan a fiatal. Lehajolt a párjához és megsimogatta az arcát.
- Nem akarok erről beszélni. Inkább menjünk ki. Ki kell ürítenem a fejemet. –sóhajtotta Nát. Gyöngy kezéhez bújt majd megcsókolta a kézfejét.
A két ékkő kézen fogva az utcán sétáltak. A házak fenyőágakkal voltak dekorálva, amitől a növény kellemes illata járta be a várost. Gyöngy szemei csillogtak a csodálattól, ahogy figyelte a szép díszítést. A Földiek ilyen tájban szokták ünnepelni a Télfordulót. Imádta az ünnepélyeket, ilyenkor mindenki sokkal másabb a városban. Nagyon sokat segített a lakóknak, emiatt is szerette az ilyen fennforgásokat. Lassan kiértek a térre ahol már nyüzsögtek a Földiek. Kellemes élőzene szólt a rézfúvósoktól, amin keresztül csak a fiatalok nevetgélése szűrődött át. A Szalmacseppkövek vidáman hógolyóztak, még a nevelőik a piacon nézelődtek vagy beszélgettek.
- Gyere, csatlakozzunk! –nevetett fel Gyöngy majd futott be a hóval terített térre. Sztala követte lassan a párját. Csizmája alatt ropogott a friss hó. Próbálta elfeledni a problémáit és inkább arra koncentrált, hogy ne tűnjön annyira nyúzottnak a népe előtt. Körbenézett és látta, ahogy Azuék is játszanak a hóban egy; valószínű iskolás csoporttal. Nát elmosolyodott az önfeledten játszó ékköveken.
- Azt hiszem, Kék épp ordít a Csillagok között, ha látja mit csináltam. –mondta magában a fúzió. Cinikusan kuncogott magán. Elindult a többiekhez, hogy csatlakozzon, de a hátán egy óvatos bökdösést érzett. Megfordult kíváncsian majd lepillantott. A fiatal Aragonit állt előtte, aki tisztelettudóan tisztelgett.
- Nem szükséges a formaiság. –mosolygott Nát. A fiatal megilletődve pillantott félre majd a tekintete ismét a főnökére irányult.
- Hölgyem! Amikor hóért voltunk akkor az erdő mellett lábnyomokat találtunk. Azt hiszem meg kellene nézni az irányukat. –rebegte kicsit ijedten Ara. Sztala tekintete elkomorodott. Valószínű Méz járkált odafent, keresve a rejtett bejáratokat, gondolta magában. A vidáman játszó párjára pillantott majd vissza Aragonitra.
- Köszönöm a jelentést, Ara! Ezt most egyedül intézem. –szólt halkan a fúzió.
- Ez, egészen biztos? –lepődött meg a fiatal.
- Egészen! –erőletett magára egy mosolyt Sztala. Aragonit bólintott egyet majd köszönt és elsietett. Nát a város széle felé vette az irányát. Most talán sikerül megbeszélnie normálisan a történteket… vagy igazságosan harcolni ellene.
- Mégis, hova mész? –szólt utána idegesen egy ismerős hang. Nát megfordult, Gyöngy állt mögötte összekulcsolt karral. A fúzió sóhajtott majd visszafordult.
- Arról volt szó, hogy most nincs munka! –lépett hozzá a párja. Sztala elfordította a fejét, hogy ne lássa Gyöngy megvető pillantását.
- Sajnálom, csak… semmi. Lábnyomokat láttak az erdő mellett és gondoltam ellenőrzöm. –mesélte szomorkásan a fúzió. A párja szemei kikerekedtek.
- Na, az biztos, hogy egyedül nem mész Mézet megkeresni! Nem hiányzik nekem, hogy özvegy legyek! –szipogta könnyes szemekkel. Sztala Gyöngyhöz lépett majd megölelte.
- Bocsánatot kértem. Nem megyek az erdő közelébe! –szólt nyugodt hangon Nát.
- Semmi baj. Felejtsük el, csak gyere vissza és legyünk együtt. –bújt párja mellkasához.
Visszasétáltak a térre, hogy a délután hátralévő részét együtt tölthessék. Arra értek vissza, hogy Krizo nyakig betemette Azut a hóba.
Este mikor már csend honolt a városon, és a fiatalok zsivaja sem töltötte meg a teret mindenki nyugovóra tért. Csak a városban épp járőröző csapatok voltak ébren.
Valahol Álomföldön tartózkodott Gyöngy is. Párjának háttal fordulva aludt miközben hátulról átkarolta őt Sztala. De ő nem pihent olyan édesen. Rémálmok gyötörték őt és mindenhol Méz vöröslő szemeit látta. Óvatosan elvette a karját Gyöngyről. Felé hajolt, hogy lássa alszik-e a párja. Felkelt majd az ékköveit megérintve megváltoztatta a hálóruháját a díszes egyenöltözékére.
- H…hova mész? –kérdezte félálomban Gyöngy. Nát megállt és a hideg veríték kiverte őt.
- Járőrözni a városba. Úgy érzem valaki bejött a területünkre, jobb ha ellenőrzöm. –próbált magyarázkodni a fúzió. Gyöngy már nem válaszolt, újra mély álomba merült. Sztala elhagyta a lakást és egyenesen a város széle felé sétált. Nem tudta pontosan mi vár rá a felszínen, de nagyon szerette volna magával is tisztázni az esetet. Félt kissé Méz ismételt haragjától, de attól is tartott, hogy a szomorúság lassan felemészti őt és ismét roncsolódni kezd. Mire feleszmélt addigra az Azúrmalák barlangjában állt. A tó mélyén aludtak valahol a behemót ékkövek. Ez volt az utolsó lehetőség a visszafordulásra. Talán ostobaság kimenni, de így magában tisztázhatná a dolgokat. Sztala elrugaszkodott majd szikláról sziklára ugorva a felszínre ért. A tájon végigfújt a zord hideg szél, ami átjárta hirtelen Nátot is. Körbenézett. A sötét erdő szinte fenyegetően emelkedett felé. A légmozgásnak pedig kísérteties hangja volt, ahogy átsüvített az ágak közt. Sztalát valami rossz érzés fogta el. Elindult azon az ösvényen, amit Méz használt a nyáron, amikor hozzájuk indult. A vastag hólepel ropogott a talpa alatt. Sietett a fák között. Tudta, hogy ezúttal ismét nem tartózkodhat a felszínen sokáig. Az ékkövében lévő víz könnyedén megfagyhat, ami szétrepesztheti azt. Megállt majd körbenézett.
- Méz? Ha itt vagy kérlek, gyere elő! –szólt hangosan a fúzió. Csendben várta a választ, de nem érkezett. Lassan sétált tovább majd ismét megállt.
- Tudom, hogy itt vagy és hallasz engem! –folytatta Sztala. Hallgatózott, de csak a téli süvítő szél üvöltése törte meg a csendet.
- Meg akarom beszélni a történteket, vagy egy tisztességes harcot vívni! –várt, de ismét nem érkezett válasz. A szemeibe könnyek gyűltek. Hiába forgolódott, sehol sem látta rokonát, illetve nem hallotta a csengőcskéket az oldalán.
- Legalább adj valami jelet! –parancsolta vegyes hangnemben. Egyszerre futott végig rajta idegesség és borzasztó lelki fájdalom. A könnyei lassan végigfutottak az arcán. Megállt és hallgatózott újra minden reményét összeszedve. A hó lassan szálingózni kezdett körülötte.
- MÉZ!!! –kiáltotta torkaszakadtából Sztala. Hangja visszhangzott az erdő fái között. A tájra ismét baljós csend ereszkedett. Csak a hópelyhek puha landolása törte meg azt… majd megroppant egy ág a fúziótól pár méterre. Sztala reménykedve hátrafordult azonnal. De a könnyfátyol mögül nem Mézet pillantotta meg. Egy hatalmas roncsolt ékkőhöz hasonló lény ugrott egyenesen a fúzió felé. Macskaszerű volt, hófehér bundája egybeolvadt a környezete színével. Száját kitátva ugrott egyenesen fúzió felé megvillantva hatalmas szemfogait. A cseppkő riadtan vette észre a rátámadó szörnyeteget és gyorsan elugrott a támadója karmokban végződő mancsától. A lény csúszott egy kicsit a hóba majd kihúzva állt meg a fúziótól pár méterre. Homlokát egy négyágú csillag díszítette, fogai pedig kiálltak a szájából.
- Szóval harcolni akarsz? Hát legyen! –morogta Nát.
Megidézte a kalapácsát és várta a szörnyeteg támadását. A lény felugrott és vágtatott a fúzió felé. Sztala megvárta még odaér hozzá majd meglendítette a fegyverét. Egyenesen a lény fejét találta el, de kellemetlen meglepetésére a teste csak finom hóvá alakult. Amint a kalapács áthatolt rajta, a macska teste ismét fizikai alakot vett fel. Sztala rémülten vette tudomásul; ez bizony nem Méz egyik kreálmánya. Ilyen életformával még nem találkozott. A fúzió gondolta, ki csalja a nyílt terepre a lényt. Elkezdett futni a rét irányába. A szörnyeteg pedig a nyomában loholt. Tempóját bár lassította a magas hó mégis sikerült elérnie a jelenleg kihalt mezőt. Hallotta, ahogy a lény karmait megkaparnak a puha csapadékban. Sztala gyorsan a földre vetette magát, ahogy a szörnyeteg próbálta rávetni magát. Ehelyett felette ugrott át az majd megállt a mező közepén.
- Ez egy kemény menet lesz. –jegyezte meg gúnyosan magának a fúzió. Felrúgta magát a hóból és megindult a szörnyeteg irányába. Megidézte a kalapácsát és ismét lendítette felé. Ezúttal a nyakát próbálta megcélozni. A fúzió szinte siklott a levegőben. A jéghideg hópelyhek lassan a hajára fagytak. Tiszta erejéből meglendítette, de a macskalény elkapta a kalapácsa nyelét. Sztala riadtan nézett a lény hatalmas izzóan kék szemeibe. Megérezte a fagyos leheletét majd a lény megráncigálta a fegyvert és eldobta azt. A kalapács elvesztette fizikai formáját, Nát pedig a hóba zuhant. Szerencsére volt annyi lélek jelenléte, hogy egyensúlyát megtartva talpra érkezzen. A szörny a karmaival próbálta eltalálni Sztalát, aki próbált kitérni a jeges karmok elől.
- Mutasd az ékköved, cicus! –morogta az orra alatt a fúzió.
Kerülgette a macska hatalmas mancsait. A lény szőre alól kivillant a bal vállán lévő sötétkék ékkő. Sztala elmosolyodott és felugrott újra. Kinyújtotta a karját, hogy megkapaszkodjon a szörny vastag bundájába. Ekkor a lény lecsapta a fúziót két manccsal a hóba. Nát nyekkenve zuhant alá a puha csapadékba. Próbálta azonnal újra lábra lökni magát, de hirtelen csak a hideget érezte magán. A szörny fogai összezárultak a fúzió teste körül. Felemelte őt a hóból és az éles szemfogai pont az ékkövei mellett sebezte meg. A cseppkő fájdalmasan felszisszent és próbálta a szörny orrát megütni. Nát ököllel rácsapott egyet, amire a lény eldobta őt. Egy rövid ideig repült majd Sztala egy fának csapódott. Egy erős ütést érzett, ahogy a tarkóját érte az egyik vastagabb ág. Fájdalmasan felnyögött majd a hóba hullott. Egy erős zúgást hallott csak a fejében majd lassan minden újra kitisztult, de erősen köhögött. Az alkarjain támaszkodva feltolta magát, hogy fel tudjon legalább ülni. Mindene sajgott. Feladhatta volna, de úgy érezte, hogy Méz figyeli őt. Nem akart megfutamodni, illetve nem hagyhatott szabadon egy ilyen fertőzött ékkövet. A lény mezőn állt és lassú léptekkel, kúszva közeledett a fúzió felé. Sztala nehézkesen felállt. Bár arcára volt írva a fájdalom, kihúzta magát.
- Na jó. Puszta kézzel fogom kitépni az ékköved a helyéről! –kiáltotta Nát majd kissé vontatottan, de futni kezdett felé.
A szörny felugrott, éles karmaival egyenesen a fúzió felé. Sztala megidézte a kalapácsát és várta, hogy megfelelő közelségbe érjen. A macskalény behunyta a kéken izzó szemeit. Hóból álló teste jéggé vált majd robbanásszerűen széttört és egy alacsony sötétkék ékkő zuhant tovább egyenesen a fúzió felé. Sztala meglepetten nézte az ismeretlen ékkövet. Elhajtotta maga elől a sötétkék köpenyét. Hosszú, hasonló színű haja mögötte hullámzott. Két oldalt a haja macskafül szerűen állt ki a fejéből. Kinyitotta a szemeit, ugyanaz az izzó kék szempár nézett szembe a fúzióval. De szemei fehére ezúttal fekete színű volt. Nát hátraugrott és várta az ismeretlen támadását, aki vicsorogva a körülötte lévő jégtüskéket egyenesen a fúziónak dobott. A fúzió kivédte azokat, de az egyik megfagyasztotta a lábát és karját. Sztala nem tudott mozdulni és egyre jobban érezte, ahogy az ékkövében lévő víz elkezd megfagyni. Próbálta szabadítani magát, de addigra a kék ékkő a földre ért.
- Gyöngynek igaza volt. Nem egyedül kellett volna jönnöm. –sóhajtotta cinikusan.
A kék ásvány a vállán lévő ékkövéhez nyúlt, amiből egy kard markolatát vette elő. A kezét végighúzta előtte, amivel jégből pengét idézett rá. Egy pillanat alatt megindult a fúzió elé. Sztala, bár le volt blokkolva még is próbált védekezni ellene. Dobbantott a szabad lábával és várt. De a hóréteg túl vastag volt, így nem érte el a kőzetet. Az ismeretlen meglendítette a kardját. A fúzió behunyta a szemét és várta a tompa fájdalmat. Fejben szidta magát, hogy hallgatnia kellett volna párjára. Most ki tudja hová viszik, vagy mi történik vele. Várt, de semmi sem történt. Kinyitotta a szemeit, az ismeretlen ott állt előtte. Kardja pengéje pár centiméterre volt a felső ékkövétől. A kék arckifejezése megváltozott és Nát ékkövét figyelte. A szemei feketéről fehérre váltottak. Pár lépést hátrált majd elengedte a kardját, aminek megszűnt a fizikai alakja.
- Te…te nem az, vagy akire vadászok. –szólt zavarodott hangon az ismeretlen.
- Hát hallod, jó tudni! –válaszolt felháborodottan Sztala. Érezte, ahogy egyre jobban fázik és a jég kissé feszíti az ékköveit. A kék szó nélkül megfordult és elindult.
- Hé! Nem felejtettél el valamit! –kiáltott utána a fúzió idegesen. Megfordult majd visszasietett. A kezét felé tartotta és a jég összetöredezett rajta majd lehullott.
- Sajnálom. –állt a nála sokkalta nagyobb ékkő elé. Sztalának feltűnt a kék ásvány köpenyén és hajában lévő négyágú csillag jelzés. Valahonnan nagyon ismerős volt számára. Majd felismerte.
- Sarkcsillag? –kérdezte meglepetten. Az ismeretlen szeme csillogtak majd elmosolyodott.
- Igen. Földi Ékkövek? –felelte az idegen majd kezet nyújtott.
- Pontosan. –rázott kezet vele Nát.
- Bocsánat, hogy összekevertelek egy másik ékkővel. Nem tudtam, hogy a Földiek közt is van hasonló. A nevem Szibériai Kék Kvarc, de csak hívj Szibériának. Én vagy a jelenlegi vezére a Sarkcsillagnak. Mi vagyunk a Kristály Ékkövek északi csoportja. –mutatkozott be a Kvarc.
- Én Sztalagnát vagyok, de csak hívj Sztalának. Én vagyok a jelenlegi vezére a Földi Ékkövek nyugati városának. –szólt a fúzió.
- Hm, nem Kék Kalcit már a vezér? Mi történt a csajjal? –érdeklődte Szibéria.
Folytatjuk ;3