A KINDERGARTEN ALATT
ÖRÖKSÉG
9. FELVONÁS
3. RÉSZ
Napkelettől nyugatra
A világ megváltozott az ötven év leforgása alatt. Bár Miti elment, de én lettem az új vezető. Kaptam magam mellé egy jobb kezet, Méz formájában, aki a Csillagok büntetése miatt cseppkövesedett. Illetve visszatért Pirit és vele együtt az élni akarásom, és a pozitív gondolkodásom. Ő a másik támaszom, de ő… sokkal több az életemben.
Elmesélte, hogy az emberek számára az ékkövek léte egy természetes dolog, és egybefonódott a kultúrával. Többel is találkozott útja során, akik az emlősöknek segítettek, vagy saját munkáikat végezték. A várost nem akarom felfedni számukra, de mi talán… felfedezhetjük ezt a világot.
Vonatra szálltunk és elindultunk az egyik nagyobb város irányába. Egy kabinban ültünk. Velem szemben Réz és Méz, mellettem Pirit. Más ékköveket is láttunk így tényleg nem voltunk feltűnőek. Csendesen tűnődtem a mellettünk elrobogó zöld tájban. Más volt, mint amihez a szemünk szokott. A napraforgó mezőkön túl kéklettek a hegyek. Onnan jöttük. A többiek is kíváncsiskodva pillantottak ki. Talán egyedül Pirit számára nem különös a táj. Ő sok mindent látott.
- Valamiért olyan ismerős a táj. –szólalt meg halkan Méz. Hunyorítva próbált keresgélni az emlékei között. Sóhajtott egyet majd csendesen visszaült a helyére.
- Lehettél itt átutazóban. –felelte Réz, de az erdei megrázta a fejét.
- Nem hiszem de… 10 ezer év az 10 ezer év. Nem tudok mindenre emlékezni. –mondta a Cseppkő egy halvány mosollyal.
A vonatunk megérkezett a városba. Az állomás hatalmas volt, akár egy csarnok. Ámulva néztünk végig rajta. Érdekes érzés volt ennyi ember és ékkő között. Nem számítottunk feltűnőnek. A kis csapatomhoz fordultam csípőre tett kézzel.
- Elsősorban bevásárolni jöttünk, de utána szét is nézhetünk a városban. A vonatunk este 7-kor indul, és most van 9. Szerintem, nézzük meg a könyvesboltot elsőnek. –mondtam látszólag nyugodtan. Ettől függetlenül alig vártam, hogy körbenézhessünk a városban. Talán hozzánk is kéne pár közlekedési eszköz.
A település egy csendes és békés kisváros. Akárcsak a miénk! Az utcái tiszták és díszelegnek a virágoktól. Csak egy rövid sétát kellett tenni a könyvesboltig. Belépve a pénztárnál egy Zafír húzta le az egyik könyv vonalkódját. Nem is foglalkozott azzal, hogy beléptünk a boltba.
- Mindenki választhat magának egy könyvet. –fordultam a csapathoz. Egyet érően bólintottak majd ahányan voltunk, annyi irányba széledtünk. Vagyis, Méz és Réz két különböző irányba lépett, még én és Pirit a regények felé indultunk.
- Milyen könyvet keresel? –kérdezte párom egy nyájas mosollyal.
- Magam sem tudom… talán bele kéne ásnom magam az emberek történelmébe. –feleltem elgondolkodva. Szemeim lassan futottak végig a polcon, címeket keresve.
- Ebben én is segíthetek, de … -támaszkodott neki az egyik polcnak- nem a Keletieket kellene keresned? –kérte számon tőlem. Kínosan félrepillantottam és megvakartam a tarkóm.
- Az a helyzet, hogy úgy gondolom értelmetlen a keresésük. Csak ezt sosem mertem elmondani. –mondtam kissé kellemetlenül érezve magamat. Felpillantottam Piritre, aki döbbenten pillantott rám.
- Miért? –kérdezte kurtán, meglepetten.
- 5000 éve tűntek el a háború miatt. Azóta egyszer adtak magukról életjelet, de azt a húgom, nos, megölte. Ha ennyi idő kevés volt arra, hogy megtaláljuk őket, akkor nem is biztos, hogy egyáltalán életben vannak. Még nem zártam le a kutatásokat, de a sok kudarc engem arra sarkall. Tudom, ez volt a testvérpár nagy életmunkája, viszont mindig akadályba ütköztek. Nem akarták maguknak sem bevallani, hogy értelmetlen. –sóhajtottam halkan.
- Őszinte leszek. Erre én is gondoltam, de nem akartam megbántani senkit. –felelte Pirit egy kissé elgondolkodva.
- Azt hiszem haragudni fognak rám Titék de majd megpróbálom elmagyarázni nekik. –mondtam egy gyenge mosollyal.
Ezalatt Méz is csendesen keresgélt a receptek között. Kicsit zavarban volt a sok ékkő és ember láttán, de úgy tűnik, nem foglalkoznak a jelenlétével. A polcok között legalább egyedül lehetett. Csendesen olvasgatta a könyvek címeit, hátha valamelyik felkelti a figyelmét. Felcsillant a szeme, ahogy talált egyet. Nyúlt felé, de valaki más is szintén nyúlt a könyvért. Oldalra pillantott az idegenre az erdei. Egy pillanatig csak nézte azt az ékkövet, ahogy leveszi a könyvet. A meglepetéstől majdnem hanyatt esve ugrott arrébb. Az idegen, annyira nem is volt ismeretlen. Állig érő haja napsárgán hullámzott, ahogy a ruházata is hasonló színű volt. Egyik szeme arany, a másikban a pupillája akár egy csillag. Az eltűnt vezető, Citrom Kalcit állt vele szemben szintén kissé megilletődve.
- E… elnézést, ha gondolja, megveheti maga. –mondta kissé szomorkásan a sárga. Nyújtotta az erdei felé a könyvet. A pillanatnyi sokkból felocsúdva lépett közelebb hozzá Méz. Nem hitt a szemeinek. Próbálta az érzelmeit visszafogni kevés sikerrel.
- Citrom, én vagyok az! –kiáltott fel boldogan az erdei és tárta szét a karját. Végigfutott a sárgásban is a felismerés.
- Méz? –nézett rá nagy szemekkel. Pár lépést hátrált, ahogy elképedve nézett végig az ismerősén – Hány ezer év?
- Talán 6000… vagy talán több? –felelte Méz. Egy rövid csendet követve odasietett az erdeihez Citrom majd megölelte. Viszonozta Méz majd leguggolt hozzá. Megilletődve nézett szembe a könnyező Citrommal.
- Alig hiszem el, hogy látom! El sem hiszi, hogy mennyi ideje kerestük a Keletieket! –mesélte Méz mosolyogva. Egy kicsit lehajtotta a fejét a Földi majd sóhajtott.
- Én is titeket de… -folytatni szerette volna, viszont az erdei megragadta a kezét és sietett hozzánk. Megilletődve nézett rá Citrom. Nem teljesen így emlékezett Méz kinézetére. Mi épp a könyvek között keresgéltünk és Réz is csatlakozott hozzánk mikor sietősen megállt a Cseppkő a sorok végén. Talán sosem láttam ennyire vidámnak. Szemei csillogtak a boldogságkönnyektől és egy mosolyra húzódott a szája.
- Kit találtam? –kérdezte de nem várta meg a válaszunk. Maga elé pörgette Citromot aki kellően meglepve pillantott fel a fúzióra majd ránk. Egy pár másodpercig magam sem tudtam kivel állok szemben. Majd feltűnt az a csillag a pupillája helyén, ami jelzi, hogy két világban él. A bolt és maga a tudat elcsendesedett körülöttem és bennem. Tudatosult bennem, hogy kit is látok. Pirit kérdően nézett a napsárga ékkőre, akit Méz a vállain fogott. Ironikus, hogy most akartam lemondani a Keletiek keresését.
- Méz, ki ez a kettő Topáz meg az a Pirit? Miért viselik a húgom jelét? –érdeklődte Citrom kicsit gyanakvóan. Ez a mondat visszahozott a valóságban. Számára mi csak Hullócsillagok vagyunk. Nem tud rólunk és nem ismeri a történetünket. A Földiek nem igazán szívlelik az Otthont. Szólni akartam, de Pirit megelőzött.
- Én? Csak egy vándor, aki letelepedett a Földieknél. Ez a kék szépség? Ő a Nyugatiak új vezetője, mellette pedig a húga. –válaszolt pökhendien, de valahogy mégis elegánsan. Pillantottam páromra, akin látszott, hogy nem igazán boldog a kijelentés miatt. Citrom összeráncolta a szemöldökét és a felső ajkai fintorra húzódtak.
- Ez csak valami rossz vicc? –kérdezte a vezető felháborodva. Pillantott fel Mézre aki kissé zavarban volt. El is felejtette, hogy mennyire megvetik az Otthoniakat.
- Elmesélünk mindent, de kérem… nagyon kérem, mutassa meg merre vannak a Keletiek. –fordította magával szembe Citromot. A Kalcit sóhajtott. Talán kicsit megenyhült.
- Legyen…
Az út bőven a városon túl nyúlt. Egy magaskórós mezőn igyekeztünk a hegyek irányába. Messziről már látszott a célunk; egy kopár sziklaoldal, annak a tetején egy magányos bükkfával. Gyönyörködve pillantottam fel rá. Citrom elől ment majd mielőtt egy kövekkel kirakott útra lépett felénk fordult.
- Beszéljetek először ti, majd utána én! Miért egy Hullócsillag a Nyugatiak vezetője? –kérte morogva a napsárga. Összenéztünk, hogy ki kezdje de végül is én vettem erőt magamon.
- Rendben… Az igazi nevem Kék Topáz, de a kódnevemre már nem emlékszem. Az előző vezető engedte meg, hogy itt lakjak, ahogy a húgomnak, Imperialnak és Piritnek is. Földieknek fogadott minket. A halála előtt írt búcsúlevélben engem, vagy Mézet kért fel a vezetésre. –meséltem neki komoran.
- Mielőtt bármit is kérdez erről, én utasítottam vissza. –vágott közbe az erdei. Láthatóan nem tetszett Citromnak a lerövidített történet.
- Miféle elmebeteg ötlet egy Hullócsillagban egyáltalán megbízni? –felelte mérgesen a vezető. Nehéz eset, de egész életét valószínű elzárva töltötte a külvilágtól. Próbáltam nyugodt maradni, Pirit kevésbé. Megigazította a gallérját majd Citrom elé sétált.
- Tudod, én sem vagyok Földi. Egy vagyok a Gyémántok inkvizítorai közül akik vadászták a hozzád hasonlatos ékköveket. Érted biztos sok pénzt adtak volna. De meguntam az öldöklést és sok év bujdosás után befogadtak a Nyugatiak. Az akkori vezető először egy vasmarkú, öntelt figurának tűnt, de később mutatta meg, hogy mekkora szíve van. Pontosan amiatt, mert ő is egy kívülálló volt… Az biztos, hogy ezzel a viselkedéssel olyan vagy, mint bármely Hullócsillag. De mi Földiek vagyunk!....
- Biztos tud róla, hogy Kék Kalcit halott és bevallom, hogy én küldtem a Sötétségbe. Befogadott egy Földi fúziót, akit az Otthon hozott létre. Felnevelte és az elkerülhetetlen után ő lett a vezető. Nem a Csillagok leszármazottja volt, hanem egy közülünk. Bár tényleg megkövetelte a tiszteletet, de mindenkiben kereste a jót. Így lett Kék és Imperial Topázból Azurit és Réz, illetve így került hozzánk Pirit. Hidd el, én is pesszimista voltam felőle, de végül azon találtam magam, hogy a Csillagokat akarom átverni miatta. Ez az új alak volt a büntetésük. –vágott közbe Méz, hogy kicsit csitítsa a feleket.
- Én egyike voltam azoknak, akik meg akarták ölni. Mézet párszor elvertem és ő is engem. A nővérem, Azu mutatta meg a Föld szépségeit és így csatlakoztam. Bennem egyáltalán nem bízott, de végül engem is csapattársnak tekintett. Nem kell ahhoz a bolygón születned, hogy Földi legyél. Ha már átérzed a monarchia szellemiségét és szabadságát, tiszteled az életet akkor már az vagy! –mesélte egy halvány mosollyal Réz. A napsárga tekintete megenyhült és vett egy mély levegőt. Talán egy halvány mosoly is jelent meg az arcán.
- Kék lánya ezek szerint jó munkát végzett. Tudtam róla, hogy meghalt a húgom és mesélt a fúzióról is. Nem gondoltam volna, hogy egy Hullócsillag is képes ekkorát változni. Sajnálom amiket mondtam. A régi sztereotípiák sajnos tovább fennmaradnak, mint a jó hír. – felelte el fejbólintással Citrom. Hangán érződött a megbánás.
- Semmi baj, de kérlek mesélj most te. Miért csak ennyi év után tudtunk titeket megtalálni? –kérdezte tőle kíváncsian. Aggódtam miatta, mivel eléggé megviseltnek látszott.
- A háború előtt a Keletiek pár ezerfős csoportját idevezettem. Boldogan megvoltunk a magunk csendességében a földalatti rendszerekben. Falut építettünk és berendezkedtünk az itteni életre. Egy pár év leforgása alatt a lakosság cseppkövesedett vagy Barlangi Gyöngyökké váltak. Miután a háború véget ért elkezdtelek titeket keresni, de ez… nem tetszett a lakosság számára. Valószínű többen hallottak arról, amit Kék tett. Elvesztettem a húgommal a kapcsolatot és az ékkövek intésére sem hagytam abba a kutatást. Egy nehezebb időszak miatt betegeskedtem. Ekkor fellázadtak ellenem és egy Oolit vette át a hatalmat. Ez először tetszett a lakosságnak, de rabigába zárta őket és elvesztették minden jogukat. Egy istennő lánya vagyok a fény erejét birtoklom, de képtelen vagyok az összes katonáját fegyvertelenné tenni. Most az erdő az otthonom. –regélte Citrom szomorúan. Megfosztották attól amit az anyja rá hagyott.
- Mi lenne, ha valaki olyan segítene, akinek a birtokába a viharok vannak? –kérdezte Pirit majd belém karolt. Halványan elpirultam majd Citromra pillantottam. Kicsit mintha boldogabbnak tűnne az ötlettől. Felém lépett reményteljes tekintettel.
- Megtennéd Azurit? –kérdezte a vezető.
- Ha jól tudom azé a korona, aki legyőzi az aktuális királynőt. –mondtam kissé aggodalmasan. Ha én nyerek, akkor a Keletiek is hozzám tartoznak, de nagyon messzire laknak.
- Így van. –felelte kurtán Citrom.
- De téged illet…
- Ezt… megbeszéljük. –mosolygott a sárga majd elindult előre. Mi csendesen, de meglepetten összenéztünk a csapatommal majd követtük. Rám akarná hagyni a Keletieket is?
A sziklaoldal egyre közelebbinek látszott, amivel együtt a torkomban dobogott a szívem. Egyre jobban rajzolódtak ki a sziklák csipkéi és az azokon megtelepedett növények világa. Bárcsak ezt a testvérpár is láthatná. Ezért a látványért dolgoztak több ezer éven keresztül. Remélem Mit épp mosolyog rám a Csillagok közül.
Citrom megállt majd elhúzta a szikla aljában nőtt méretes bokor ágait. Ez rejtette a bejáratot. Előre mentem az egy darabig kúszós üregen majd egy tágas termet pillantottam meg magam előtt. Egyszerű házak amik valamiféle szomorúságot árasztottak magukból. Kiléptem az üregből a többiek pedig követtek. Magamban örültem annak, hogy megtaláltuk a Keletieket, de a település nagyon mélabús volt. A bejáratot nem védték őrök, a falu utcáján pedig csak néhány Függőcseppkő sétált. Ők is ha megláttak minket, akkor inkább sietősre vették.
- Merre van a főtér? –fordultam Citromhoz.
- Mutatom. –felelte a napsárga majd elindult az egyik utca irányába. Szintén csendesség fogadott minket. Nem volt épp a legjobb előérzetem ettől. Lépteinktől visszhangzott a falu. A tér egyszerű volt. Hervadt virágok hevertek a régi ágyásokban. Mintha az egész települést megölték volna.
- Nem megmondtuk, hogy ne gyere vissza? –kérdezte egy ideges hang. Hátrafordultunk és egy díszes ruhás Oolittal álltunk szemben. Egyszer találkoztunk már hasonló ékkővel. Ennek a haja egy gyöngy-szerű csattal hátrafogva pihent. Barna és fehér kabátot viselt bükkfa mintákkal díszítve. Hasán egy vastag bőröv fogta össze a ruhát.
- Épp itt az ideje, hogy visszavegyük az irányítást. Engem illet meg hivatalosan a korona! –förmedt rá Citrom. A vezető csak elnevette magát.
- Egyszer elmagyaráztam, hogy gyenge vagy már a Keletiek kordában tartására. Látod? Rám hallgattak, és senki sincs az utcákon! –nevetett az Oolit ahogy körbepillantott. Citrom megvillantotta a szemfogait és látszólag ugrani készült, egy újabb harcba. Viszont inkább megtartóztatta magát.
- Ez nem helyén való! A Keletieket bezárva tartod, vagy kifulladásig dolgoztatod! –förmedt rá az idősebb.
- Nem válogathatod meg, hogy mi legyen a sorsod. –szólt a vezető szigorúan.
- Ez hazugság! –feleltem Oolit felé. Lenézően pillantott rám a nálam pár fejjel magasabb ékkő.
- Akartam kérdezni, hogy kiket találtál út közben Citrom? Ki ez a kék pattogó ásvány? –kérdezte gúnyosan a vezető. Kihúztam magam és elé léptem.
- A nevem Azurit, a Nyugati Földi Ékkövek jelenlegi vezetője vagyok. Fel akarom szabadítani a Keletieket és emiatt kihívlak egy párbajra. –szóltam szigorúan, de méltósággal. Pár percig némán nézett rám majd elnevette magát.
- Te? A Nyugatiak vezetője? Nem tűnsz túlságosan erősnek. Ezzel a magassággal inkább menj kerti törpének. –kacagott a vezető. Kifejezetten zavar ha valaki a magasságommal viccel. Talán itt szakadt el a cérna. Még nevetett addig közelebb léptem és a mellkasába ütöttem. Nincs nagy fizikai erőm, de egy pár métert hátrább kellett lépnie, hogy megtartsa az egyensúlyát. Meglepettem pillantott rám majd összehúzta a szemöldökét mérgesen.
- Akkor kiállsz ellenem? –kérdeztem már érezhetően mérgesen. Nem válaszolt csak megidézte a dárdáját. A Földiek kihívásainak az egyik szabálya, hogy nem használhatsz fegyvert. Pusztán a képességeid, vagy a fizikai erődet.
- Ezek szerint nem szabályosan játszunk. –mondtam gúnyosan majd én is megidéztem a pálcámat. A vezető megindult felém és csapott a fegyverével. Megcsillant rajta a gyenge fény, de nem vártam meg a lecsapását. Ügyeskedve kerülgettem a dárda éles felét. Önvédelemből magam elé emeltem a pálcám, amivel találkozva olyan hangot adott ki, mint az összekoccanó kristálypoharak. Próbálta lenyomni a kezemből a fegyverem, de gyorsan hátraugrottam. Fizikailag esélyem sincs ellene. Alkalmazzuk a viharok erejét. A pálcán pattogni kezdtek az elektromos kisülések és próbáltam egyre közelebb kerülni Oolithoz. Nem lesz hosszú harc. A víztartalma miatt nagy károkat tudnék okozni benne, de nem akarok. Valószínű észrevette a kék cikázásokat a pálcán és próbált minél távolabb maradni tőlem. Látszott a tekintetén a koncentráció és a félelem. Megállt és letette a fegyverét.
- Nem folytatom a harcot… Láttam a képességed és tudom, mire lehetsz képes. –fejet hajtott majd térdre ereszkedett. Észre sem vettük, hogy a harc közben a falu néhány lakója félve, de kimerészkedett a térre. Szemük előtt győztem le a vezetőjüket. Oolit hátra pillantott majd elmosolyodott. A térdre hullott vezető elé álltam, mellém pedig Citrom.
- Átadom a helyem Azurit, a tiéd a Keleti Birodalom. –szólt tisztelettel Oolit. Nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem és megköszönjem a sportszerű harcot. De a barlangi keze füstté vált ahogy hozzáértem. Meglepetten és kissé rémülten vettem tudomásul, hogy a teste találkozott Citrom fény tőrével. Az összetett ékkő koppant a földön és azonnal nyúltam utána.
- M… Miért ölted meg? –kérdeztem zavarodottan a napsárgát.
- Ez a büntetése, de hagyom regenerálódni. –felelte Citrom majd felpillantott a falucska lakóira. Vegyes érzelmek látszottak az arcukon, te többségben voltak akik boldogan mosolyogtak.
- Ők a tieid. –mondtam halkan a napsárgának. Lopva rám pillantott majd hirtelen megölelt.
- Tudod, pontosan tudtam, hogy nekem adod őket. –suttogta majd elindult a népe irányába. Hátrafordult majd elmosolyodott - Egyesítsük a két törzset.
Hirtelen nem tudtam válaszolni. Könnybe lábadt szemekkel pillantottam rá majd bólintottam. Alig várom, hogy elmeséljem Titnek és Gyöngynek mi történt.
- Folytatjuk....