A KINDERGARTEN ALATT
TŰZ ÉS LILIOM
8. FELVONÁS
4. RÉSZ
Ajándék a múltból
A sarjadó erdő felett beköszöntött a délután. A Nap már lenyugvó útján járt. Égi testvére, a fogyó Hold már fent volt és egyre erősebbé vált, az a baljós kék színe. Csend volt. Az állatok sem járták az erdőt. Rossz előjel, de talán csak a napszakváltozás miatt. Egy öreg ház kéményéből füst szállt fel. Az erdei ékkő lakja ahova bemenekült a baráti köre.
Bár a ház élettel teli volt az azt belülről díszítő virágok miatt, most mintha a halál járt volna köztük. Mindannyian csendesen ültek a fotelekben, kanapékon és próbálták túl tenni magukat a nap eseményén. Vezetőjük egy karfás székben ült. Maga előtt kulcsolta össze a karját és komor tekintettel pillantott maga elé. Nem értette mi történt. Elvileg Foszfor gyenge közelharcban… de ez nem így történt. Megrázta a fejét, amibe a fehér tincsei belemozdultak majd felkelt a helyéről.
- Van bárkinek bármi ötlete, hogy miért adta Pirit azt az információt Foszforról, hogy csak távolsági harcos. –kérdezte egy sóhajtással összekötve.
- Úgy gondolom, hogy nincs. Emiatt vagyunk letörve. –válaszolta Méz, aki a naplóját lapozta. Keresett az Otthoniról információt, de siker nélkül.
- Ha utána mentünk volna… -mondta Sztala kissé furkálódva, amibe az erdei azonnal közbevágott.
- Ha utána mentünk volna, akkor nem csak Réz lenne darabokban! –mordult rá a vörös.
- Oké, legyen. Hiszek neked. –tartott egy rövid szünetet- Talán amiatt mondta Pirit, mert Foszforral már régen találkozott. Azóta sokat fejlődhetett és nem ismerte az új képességeit. Gondoljunk erre és nem egy kígyót melengettünk.
- Ez a leglogikusabb válasz. –felelte Gyöngy aki Azu mellett ült. A kékség egy takaróval körbeölelve ült a párnázott ablakpárkányon. Csak bámult kifelé és próbálta felfogni az eseményeket. Elvesztette a húgát is maga mellől. Utálta egy időben, és a halálát kívánta, de az együtt töltött évek alatt már túlságosan hozzászokott a jelenlétéhez. Elfogadta testvérül, de ő is eltűnt az életéből. Oldalra pillantott a holdi. Épp Pink hozott neki teát. Ahogy kiöntötte megcsapta az illata; levendula.
- Egy kis lelki erősítésre szükséged lehet. –felelte kedvesen a rózsaszín majd átnyújtotta a bögrét. Azu csak egy halvány mosollyal köszönte meg a kedvességét. A két fúzió eközben folytatta a beszélgetést.
- Talán szólnunk kéne valamelyik szövetségesünknek. –mondta a gondolataiból felébredve a Cseppkő.
- Pontosan… kikre gondolsz? Én nem ismerek egyet sem, vagyis nem beszéltetek róla. –kérdezte Méz kíváncsian de mégis távolságtartással.
- Gondolok a Kristályokra, a Görbecseppkövekre vagy a Sarkcsillagra. –magyarázta Sztala. Összeráncolta a szemöldökét az erdei majd megrázta a fejét.
- A Kristályok nem hiszem, hogy segítenének. A Csillagok legutóbb említették, hogy most nagyon elfoglaltak. A Görbékben sosem bíznék meg. De valószínű, amiatt mert utálnak és pontosan emiatt hanyagolnám a Sarkcsillagot is. Ők amúgy is csak télen közlekednek, hogy Szibériai ne olvadjon ki. –morogta házsártosan Méz.
- Azért, mert te nem vagy velük jóban, attól még én igen és lehetne tőlük segítséget kérni. Az a tény, hogy téged utálnak, az már nem az én saram. Te károsítottad meg őket. –felelte a vezető miközben összekulcsolta a karját maga előtt.
- Hahh! –adta válaszként a vörös majd leült a helyére – Tudod, én nem vagyok Kék így nem mondhatom meg, hogy miképp cselekedj. Bár ahogy őt ismertem, ugyanúgy a helye után rohant volna… pont, mint a nevelt lánya.
- Még mindig olyanok, mint egy fiatal gyerek és egy idős hölgy. Ahogy a generációk vitatkoznak olyan… -folytatta volna Gyöngy, de Pink közbeszólt.
- Nevetséges.
- Valahogy úgy. –kuncogott a fiatal.
- Méz mindig ilyen ha… hogy is hívjákkal beszél? –kérdezte a rózsaszín miközben leült hozzájuk.
- Igen, nagyon anyáskodó. Te gondolom nem ilyennek ismerted meg. –mondta egy halvány mosollyal Gyöngy.
- Nem bizony. Mikor először megmutatta magát nagyon meg volt szeppenve. Később Citrom megengedte nekik, hogy így éljenek a városban. Emiatt Méz látványa és annak a tudata, hogy létezik egy természetes fúzió a Keletiek számára nem volt meglepő dolog. Már csak abban reménykedem, hogy Citrom életben van. –mesélte Pink majd sóhajtott. A fejét a kezeivel támasztotta meg.
- Szerettem volna látni a fiatal Mézet, hogy milyen volt mielőtt őt is megtörte az élet. –mondta Gyöngy miközben a tekintete átfutott az idősebb fúzión. Azu csendesen feléjük fordult majd halkan megszólalt.
- Gyertek utánam. –felelte sejtelmesen. Lepattant az ablakpárkányról majd a konyha irányába indult. A két fúzió elmerült a saját beszélgetésükben, vagy vitatkozásunkban így nem vették észre a távozó köveket. A két társa kíváncsian állt meg a holdival szemben.
- Nem bírom tovább magamban tartani, ami szégyenletes egy Topázra nézve, de lassan beleőrülök. Még a nyáron Méz azt mondta, hogy itt hamarosan nagy változások lesznek, és úgy tűnik ez elkezdődött. Reggel már tudta, hogy Réz ma meg fog halni és van olyan érzésem, hogy nem a kishúgom lesz az egyetlen, aki távozik az élők sorából Foszfor által. A lelkemre kötötte, hogy erről nem beszélhetek, és az is lehet, hogy már tudja. –mesélte halkan. Érződött rajta a kiakadás és a magyarázat keresése.
- Azért… ez most hirtelen elég meglepő volt. Ha tudta, akkor miért nem állított meg minket? Akkor Réz még mindig élne. –kérdezte Gyöngy. Azu csak láthatóan idegesen meghúzta a vállát.
- Most miatta elvesztettem a húgomat! –felelte mérgesen a holdi. A fiatal nem tudott mit mondani rá. Megölelte Azut, hátha kissé meg tudja nyugtatni.
- Ti ott miről susmorogtok? –kérdezte hangosan Sztala.
- Semmi fontosat! –válaszolt Gyöngy majd aggódva pillantott a kékségre. Ő biccentett egyet a fejével, jelezve hogy engedi a párjához. A fiatal, majd őt követve Azu és Pink is visszasétáltak a nappaliba.
- Induljunk lassan. Otthon elkezdek kidolgozni egy haditervet. –mondta Sztala. Hangján érződött a feszültség, amit nem igazán akart a többiek felé mutatni.
- Rendben, holnap délután meglátogatlak titeket. De… szeretném ha Azu még maradna. Beszélni akarok vele, tudom, hogy nehéz a gyász. –mondta Méz ijesztően nyugodtan. Azu összerezzent az erdei mondatán. Segélykérően pillantott Gyöngyre majd Sztalára. A fiatal szólni akart Azu védelméért, de párja félbeszakította.
- Vigyázz rá kérlek.
- Úgy lesz! –mondta Méz. Elbúcsúzkodtak egymástól és kattant az ajtó zára.
- Pink! Megkérhetlek arra, hogy még beszélek, Azurittal addig bemennél a szobádba? –kérdezte meglepően kedvesen az erdei.
- Ennyire bizalmas, hogy a legrégebbi ismerősöd sem hallhatja? –érdeklődte a rózsaszín. Próbálta megvédeni a kéket.
- Ígérem neked is el fogom mondani. Csak kérlek.
Pink hezitált. Jól ismeri fiatal korából az erdeit így megbízott benne, illetve remélte, hogy nem esik baja a holdinak. Engedett Méznek és egy bólintással elindult az emeletre. Azu rettegve pillantott utána majd ijedten hátrapillantott az erdeire. Meglepetésére nem ugyanaz a tekintet köszönt vissza, mint a nyáron. Nem a gyilkos, izzó pillantásával találkozott, hanem egy mélységesen szomorúval. Megvárta még hallhatóan kattant a zár Pink ajtaján. Lehuppant az egyik fotelbe majd a mellette lévő asztalról felvette a naplóját.
- Február, Imperial Topáz álnevén Réz kettétöri egy Foszfor nevű inkvizítor. Szintén Február, mások is belehalnak az ütközetbe. –olvasta a naplóját az erdei.
- Ha ezt te mind tudod, miért nem mondtad reggel? Most nem lenne Réz halott! –förmedt rá Azu a könnyeivel küzdve.
- Felvázolom neked az eseményeket, ha nem Réz hal meg. Első, ha szólok, hogy ki vár ránk. Egyikünk se megy fel a felszínre, de Foszfor és a kíváncsisága megtalálja a barlangrendszert és volt-nincs Nyugati Földi Monarchia. Második, hogy megállítom Rezet, de akkor Sztala megy oda. Ugyan ez lett volna a vége. Annyi a különbség, hogy még Réz és a te ékköved keménysége vetekszik a gyémántéval, addig a miénk Kalcitoké vagy Cseppköveké sérülékeny. A rosszak közül a jobbat választottam a testvéred halálával. De vissza fogjuk hozni, ezt garantálom. Előtte viszont… -felállt a székéből és a holdihoz lépett- egy katasztrófát kell majd megállítanunk. A Csillagok szerint nem fog sikerülni, de szerintem igen. –mesélte Méz. Elszántság tükröződött a szemeiből. Valahol nyugtatta a holdit annak a tudata, hogy nem hiába halt meg a húga.
- Mit kell tennünk? –kérdezte Azu kíváncsian.
- Fúziót kell alkotnunk. Erre kérlek fel, hogy gyakoroljunk. Ha visszautasítod, nem haragszom meg. –mondta az erdei és illedelmesen meghajolt a kékség előtt. Azu hirtelen köpni-nyelni nem tudott. Fúziót alkotni Mézzel? Először felháborodott Azu. Tudta, hogy az erdei nem cselekszik mindig tisztán és megkérdőjelezhetőek a tettei. Viszont olyan tekintélye van a Földiek között, hogy talán el lenne számára az egyik legnagyobb megtiszteltetés. Azu vett egy mély levegőt.
- Legyen, de mondj el kérlek mindent. Mi lesz ez a katasztrófa.
Ezalatt a vezetőség lakásába hazaért a házaspár. Meggyújtották az olajlámpákat majd a nappali felé vették az irányt. Sztala megállt és a testvérpár szobája felé pillantott. Üresnek és hidegnek érezte. Vett egy pár pillantást rá, majd belépett a nappaliba.
- Szerinted az én hibámból halhatott meg Réz? –kérdezte komoran a vezető. Az asztalának támaszkodva pillantott a párjára. Gyöngy közelebb lépett hozzá és megfogta a kezeit. Szinte elvesztek benne az ő apró mancsai.
- Nem gondolom úgy, szóval kérlek ne ostorozd magad. –mondta a fiatal nyugtatva a párját. Felkapta és szorosan magához ölelte a vezető.
- Nem félsz? –érdeklődte a Cseppkő.
- Melletted nincs okom rá. –válaszolta Gyöngy majd a hajához bújt.
- Mindent helyre hozok, legyőzzük Foszfort és elviszlek egy hétre nyaralni oda, ahova csak szeretnél. –suttogta Sztala miközben jobban magához ölelte a fiatalt. Nem akarta, hogy lássa, mennyire fél a jövőbeli eseményektől.
- Annyi a vágyam, hogy vigyázz magadra és vigyázzatok magatokra, ha harcba szállsz. –felelte Gyöngy majd adott egy puszit az arcára. Egy halvány pír jelent meg párja arcán majd letette őt. Egy kézcsókkal bókolt neki.
- Azért, most örülnék neki, ha Kék itt lenne velem. –mondta Sztala egy sóhajtással.
- Szerintem legyen akármilyen gonosz, attól még szerintem büszke rád és azokra, amiket elértél eddig. –mosolygott Gyöngy – Hagylak dolgozni, de ne maradj fel sokáig.
- Köszi és nem garantálom. –mondta egy halvány mosollyal a Cseppkő. Párja még dobott felé egy csókot majd elindult a háló felé. Sztala vett egy mély levegőt. Fejben bocsánatot kért Réztől, mert nem sikerült elég gyorsan cselekednie. De muszáj volt koncentrálnia most a feladatára. A szekrényéhez lépve előkutatta a könyveit, amik térképeket tartalmaznak. Letette az asztalára majd leült elé. Fejben már megvolt a haditerv, miképp fogja a katonáit felállítani és ő ekkor hol lesz. Elővett egy papírt és jegyzetelni kezdett. Mindent lejegyzett, ami az eszébe jutott. Írt és írt, de a szemei elnehezedtek. Kimerítette a mai nap. Megdörzsölte a szemeit és próbálta folytatni, de az álom győzedelmeskedett a vezető felett.
- Oké, csak egy pár perc pihenő. –mondta magának. Letett mindent és a karjaira tette a fejét. Azon nyomban elszenderült. Álmában valami sötét helyen volt, amiben ő az egyetlen világos pont. Úgy érezte, mintha ezernyi szempár figyelné őt a feketeségből. Kirázta a hideg és ijedté vált. Fekete kezek nyúltak felé, de nem tudták megérinteni a Cseppkövet, ugyanis azonnal megégtek. Értetlenül és félelemmel nézte az eseményeket. Talán csak egy rossz álom. Körülötte mintha szárnyak susogását hallaná, de nem látott semmit. A sötétségből viszont kirajzolódott egy ismerős alak. Kék Kalcit volt az. Hatalmas szárnyait széttárva állt meg méterekre a megszeppent lányától. Tekintete ugyan olyan sötét volt, de mintha megöregedett volna. Homlokán elhelyezkedő ékköve pedig darabokban. Sztala nem tudott mit szólni. Több ezer éve nem látta a nevelőjét és sosem álmodott vele. Nem igazán értette mi is történik körülötte.
- Üdvözöllek a Sötétségben Liliom. Nem kell azoktól a kezektől félned, nem tudnak elragadni, mivel nincs benned annyi sötétség, amibe kapaszkodni tudnának. Olyan vagy idelent, mint egy fáklya. –köszöntötte Kék egy furcsa hangsúllyal.
- Tudom mit műveltél az életedben és tudom, hogy ez csak egy álom! –förmedt rá Sztala.
- Nem foglak győzködni és tudtam, hogy egy nap meg fogod tudni valakitől. –felelte nyugodtan az idős ékkő.
- Miért látlak? Ezelőtt miért nem jelentél meg az álmaimban? Mit akarsz tőlem?! –morogta neki a Cseppkő.
- Ugyan olyan indulatos vagy, mint ezelőtt 2000 éve. Úgy tűnik nem változtál, bár a fizikumod nagyon sokat változott. Kikupáltad magad. Na de, nem ezért húztalak le a Sötétségbe. A padláson van számodra valamim. Tudom, hogy háborúra készülsz és most szükséged lesz rá. Pár nappal a halálom előtt készítettem együtt Mézzel. Itt van az ideje, hogy a tied legyen.
- Micsoda? –kérdezte megszeppenve Sztala de nem jött válasz. Felriadva ébredt az irodájában. Pattant fel a helyéről. Hatalmas levegővételek közepette nézett végig a szobán, hogy ezt biztosan nem álmodja. Belecsípett az arcába és úgy tűnik, ez már a valóság. Leült a székébe és átgondolta mi is történt. Egy bolondnak érezte magát, de nem hagyta nyugodni Kék mondata. Talán ez nem álom volt, hanem tényleg a Sötétségben járt. Felállt a helyéről és az előszoba felé ment. A padlás kallantyúja egy madzagon lógott lefelé. Előtte belépett a szobába ahol Gyöngy még olvasott. Felkapta párjára a fejét. Olyan volt, mint aki szellemet látott.
- Gyere gyorsan. –mondta szinte sokkosan Sztala. A fiatal párja fel is pattant és kirohant hozzá.
- Mi a baj? –kérdezte félően Gyöngy.
- Elbóbiskoltam és Kékkel álmodtam. Azt mondta, van valami a padláson, amit ő hagyott nekem. Bolondnak érzem magam, de úgy gondolom ez nem álom volt. –mesélte a Cseppkő.
- Akkor, nézzük meg. –felelte a fiatal. A vezető lehúzta a zsineget, amivel a padlás létrája lassan lecsúszott eléjük. Egy olajlámpa társaságában felmásztak. A padlás olyan volt, mint bármely másik. Poros és tele régi kacatokkal. Öreg bútorok és néhány buborék lebegett ott, benne ki tudja már milyen ékkövekkel. Egyelőre semmi. Lassan elindultak, de csak még több porral találkoztak, ami a fiatalt erős tüsszentésre ingerelte. Az egyik erős reakció Gyöngyöt az egyik dohos szekrényhez ütötte, amire annak kinyílt az ajtaja. Párja odalépett, ellenőrizni, hogy minden rendben van. De úgy tűnik nem esett baja. Kíváncsian néztek a szekrénybe. Egy faláda lapult benne, de zár nélkül. Bingó! Sztala kiemelte majd letette a földre. Gyomra összeugrott az izgalomtól.
- Vajon mi lehet benne? –kérdezte kíváncsian a vezető. Mintha karácsonyi ajándékot bontana ki egy gyermek.
- Nyisd ki. –mondta Gyöngy hasonló izgalommal. A láda tetejét felnyitotta a vezető. Egy darabig próbált rájönni mit is lát benne, majd világossá vált. Elakadt a lélegzete és potyogni kezdtek a porba a könnyei. Egy nyírfa ágakból készített korona. Olyan, amit Kék és Citrom is hordott sok ezer éve. Ezzel jelképezték, hogy Izlandi leszármazottai és az agancsait helyettesítették. Lassan kiemelte a fából készült művet. Hófehér volt fekete csíkokkal, se szalag, se díszítés nem található rajta. Nem érezte magát méltónak a fejdíszhez. Csak csendesen nézegette miközben a könnyeit törölgette.
- Nem gondolom úgy, hogy ezt megérdemlem. –felelte szipogva a fúzió.
- Ha nem lennél rá méltó Kék nem mondta volna, hogy hol keresd. –nyugtatta párját Gyöngy majd elkérte a koronát.
- Nem épp a legalkalmasabb hely egy koronázásra. –mosolygott a vezető. Még mindig harcolt a könnyeivel. De térdre ereszkedett párja előtt és fejet hajtott.
- Minden hely alkalmas rá. –mondta boldogan a fiatal majd a Cseppkő fejére tette a koronát. Mintha rá öntötték volna, annyira tökéletesen állt.
Még a vezetőségnél örömkönnyek potyogtak addig Méznél nem. Az erdei épp nyugtatta Azut miután megtudta, mi is az a katasztrófa, amit meg kell állítani.
Folytatjuk....